Kerülőúton Montenegróba 3. nap: Megérkezés a tengerhez - 2014. szeptember 5. (péntek)

A 6:50-es požegai gyors beérkezésére, kocsikerék-kopogtatására és továbbmenesztésére ébredtem. Felkelés után kinéztem az ablakon és megpillantottam a montenegrói vasút új beszerzését, a CAF villanymotorvonatot. A látvány gyors készülődésre késztetett, majd reggeli után távoztunk is a szállásról. A bari vonatig hátralévő fél órában a Nikšić felé induló motorvonatot vettem szemügyre, miközben egy másik vágányon egy dízelmozdony tologatott egy étkezőkocsit.

Közben beállt a mi vonatunk is, ez Gorbacsov, a régi orosz motorvonat volt. Az ajtókhoz dekoratív, huszonéves lányok álltak egyenruhában, ők ellenőrizték, hogy a felszállni szándékozók megvették-e a jegyüket, s ha nem, visszaküldték őket a pénztárba. Gondolom a zsebre fizetés minimalizálása érdekében.

Kiválasztottam a legcsinosabbat, és annál az ajtónál szálltam fel. A lányok a vonat menesztéséig maradtak, a vonaton helyüket kevésbé dekoratív kalauzok vették át. 8:20-kor pontosan elindultunk, amely néhány, még utazni szándékozónak nem igazán tetszett; nagy meglepetéssel fogadták, hogy a vonat időben elment. Hiába meg kell szokni, hogy a menetrend nem csak tájékoztató időpont… Így néhányan lemaradtak….

Elindultunk a tenger felé: a repülőtér bódészerű megállója után kiértünk Crna Gora fővárosából, a táj egyre mediterránabbá vált. Hamarosan elértük a Skodrai-tavat majd át is szeltük. Virpazar után következik egy hosszú alagút, amely átszeli az utolsó magas hegyet is, és ha ebből kiérünk, akkor megérkezett a vonat a tengerpartra.

Nagy izgalommal töltött el, amikor beértünk az alagútba, de még nagyobbal, amikor kiértünk belőle és megláthattam az Adrai-tengert. Ezután befutottunk Sutomore állomásra, ahol leszálltunk kicsit nosztalgiázni, hiszen többször jártam már itt.

A következő vonatig terveztünk maradni, így másfél óránk volt. A megérkezés örömére vettünk egy palack sört és kiültünk a strand melletti sziklára elfogyasztani.

Más volt a látkép, mint télen: mindenhol napernyők és napozó ágyak voltak parton, minden büfé, bolt és ajándékárus nyitva tartott és nagy volt a nyüzsgés. Bár szeptembert írunk, még sok nyaraló volt a parton.

Kis séta és még egy sör után mintát vettem a vízből (értsd megnéztem milyen meleg) majd felsétáltunk az állomásra, hogy a 10:50-kor induló vonattal továbbutazzunk Bar felé. Közben befutott a belgrádi éjszakai gyors is, amiről néhány honfitársunk is leszállt, pontosabban ledőlt, mert annyira részegek voltak, hogy menni sem tudtak. Egyikőjük az állomást sem tudta elhagyni, a csomagját félredobva összecsuklott. A helyiek jól kinevették, meg is érdemelte. Valószínűleg végigitta a csávó a 16 órás utat.

Szerencsémre az új motorvonat futott be a bari vonatként, így belülről is megszemlélhettem. Hasonlít a mi Flirt vagy Desiro vonatunkhoz a belső berendezése. A vizuális tájékoztatón viszont nem csak a következő állomás, hanem az aktuális sebesség és a kinti hőmérséklet is fel van tüntetve. Még egy megálló és két kurta alagút után a bari vonal végére értünk, megérkeztünk a kikötővárosba. Gyorsan elsütöttem néhány fotót, majd elindultam abba a szállodába, ahol télen is voltam.

A szoba elfoglalása után elkezdett jelezni a gyomrom, így a Grill Sidro felé vettük az irányt.

Ebben a büfében már többször ettünk, közvetlenül az autóbusz-pályaudvar mellett van. Mint egy törzsvendég, leültem ahhoz az asztalhoz, ahol már ettem és megrendeltem a pljeskavicát. Kaptam hozzá sok paradicsom és hagymát is és előttem grillezte meg a húst. A finom ebéd közben sok helyi is betért, közben a grill mögött álló férfi folyamatosan rég nem látott ismerősként köszöntötte őket. Mindenkivel megivott egy felest is! Aztán – valószínűleg hiányzott valamilyen alapanyag – beült az autóba és elviharzott. 10 perc elteltével visszajött és mindenkinek – így nekem is – egy szép szál szűzpecsenyét mutogatott. Ezután az öklével kiklopfolta és rátette a grillre. Ekkor derült ki, hogy valaki pecsenyét kért grillen, s mivel az nem volt, elszaladt húsért.

Büszke vagyok magamra, mert sikerült megennem a nagy adag pljeskavicát, majd a sör elfogyasztása után megvettem a buszjegyeket Ulcinjba.

Az út csekély fél óra volt, és kivételesen nem támadtak le a taxishiénák az ulcinji buszállomáson. Így nyugodtan tudtunk elsétálni a belvárosig, amely mintegy 25 perces sétát jelent. A benyomásom ugyanaz volt mint korábban; ez a város már nagyon hasonlít hangulatában az albán városok összevisszaságára.

A tengerparton is óriási volt a nyüzsgés, nagyon sok Albániából és Koszovóból érkezett nyaraló strandolt. Sok-sok koszovói rendszámú autót is láttam. Hogy-hogy Szerbiában egyet sem?

Szerettem volna egyet csobbanni, azonban nem találtam öltözőt, nagy volt a tumultus és nem volt hol hagyni a csomagomat, így itt az elmaradt. Helyette az óvárost barangoltuk be; ezúttal le lehetett menni a hullámtörő gát mögé is, csendes volt a víz. Emlékszem, 2012/2013 telén, Dáviddal csak a gát tetejére merészkedtünk, annyira kicsapott a víz. Ott, ahol akkor hullámok morajlottak, most autók tucatjai parkoltak.

Sétáltunk egyet az óvárosban, készítettem fotót albán nők kérésére, majd írtam egy-két képeslapot. A posta az autóbusz-állomás felé van, így fel is tudtam azokat adni.

Az időjárás végre a nyarat idézte, tűzött a Nap (amelynek hajlásszöge teljesen más volt, mint otthon) és nagyon meleg volt. A kora őszre inkább csak a viszonylag korai napnyugta emlékeztetett. Ez azonban már Barban ért.

A posta után folyó ügyeim intézése végett egy bokor mögé húzódtam, ahol egy hatalmas hernyót pillantottam meg. Tapadókorongszerű lábaival egy ágon csüngött és egy levelet rágott. Hogy még ijesztőbbnek tűnjön, kék színű, hatalmas, szemutánzata volt. És legalább 7 cm nagy volt!

A hernyó tanulmányozása után kisétáltunk az autóbusz-állomásra és az éppen akkor induló busszal visszatértünk Barba. A vasútállomás felé vezető út előtt lepattantunk a buszról és elindultunk a kikötő felé. Bent álltak a már télen is látott hadihajók, de egyre inkább közelített a napnyugta, így elindultunk a parti sétányon a strand felé. Egy-két ember kivételével mindenki elhagyta már a strandot, így elérkezettnek láttam az időt egy kis fürdésre. Itt voltak öltözők is, zuhanyzó is, így a köves parton át belépdelhettem a kellemesen meleg vízbe.

A Nap gyorsan bukott a horizont alá, csináltam is néhány giccses fényképet.

Mire teljesen beállt az esti sötétség már újra a parti sétányon nézegettem a képeslap árusokat. A hűtőmágneseket is szemügyre vettem és egy igen különleges darabra akadtam – amit végül sajnos nem vettem meg. Utólag már bánom.

Bar város nagyáruháza volt rajta, ami egy UFO-ra hasonlít, ezt az épület komplexumot is az 1970-es években adhatták várnak, biztosan sokáig a város jelképe volt. Sötét volt ugyan, de megkerestük az épületet, sajnos jó fényképet nem sikerült róla vennem. De a képeslapon, amit emlékbe vettem, rajta van a szocialista építészet eme remekműve. Amúgy nincs lepusztulva, üzletek, szupermarket és kávézók üzemelnek benne.

Még vettünk hideg vacsi alapanyagot, amelyet a szállodában terveztünk elfogyasztani. A tartalmas nap után nagyon hamar az ágyban találtam magamat és ezen a napon nem a vasút zörejei, hanem a kikötő zúgása ringatott álomba.