Kerülőúton Montenegróba 2. nap: Vonattal dél felé, taxival hegynek fel - 2014. szeptember 4. (csütör
Sajnos, az idő továbbra is késő őszi arcát mutatta, annak ellenére, hogy hűvös nem volt. A hegyek közé beragadt felhőkből továbbra is többször eredt el az eső és a hegycsúcsok is ködbe és felhőbe vesztek. Sebaj, utazunk tovább dél felé, csak javulás következhet be.
Menetrend szerint, 7:05-kor indult a vonatunk Prijepolje felé, immáron a bari vasútvonalon. Alig akadt utas, a kétkocsis vonaton saját fülkében utazhattunk. Mivel Bar felé a régi-új gyorsvonat csak 15 órakor indul Požegáról, úgy határoztam, hogy egy reggeli személyvonattal utazunk Prijepoljéig, s csak ott szállunk fel a bari gyorsra, 18 órakor.
Nagyon élvezetes vonatút vette kezdetét: a hegyek között kanyarogtunk, mindenhol erdők és dús füvű legelők. A települések megritkultak, sok helyen csak elszigetelt épületek vagy épületcsoportok voltak. Mindenre ránehezedett a köd és a felhő, hol szitált az eső, hol nem; de végig olyan érzésem volt, mintha október végét mutatná a naptár. A semmi közepén lévő megállókban is volt utas, mindig fel- és leszállt egy-két öreg néni vagy bácsi. Volt közöttük olyan, aki 3 zsák kápia paprikával szállt fel és utazott Pribojig, gondolom a piacra vitte az árut. Lehetett vagy 85 éves, alig tudta a zsákokat felemelni, Pribojban a vasutasok segítettek neki átvinni a vágányokon, illetve a hátára emelték a zsákokat, hogy úgy tudja cipelni. Ribnica Zlatiborska megállóban is volt egy öreg néni, aki a semmi közepén lévő megállóban leszállt.
Alagútból alagútba mentünk és bő 3 órás vonatozás után negyed 11 körül megérkeztünk Prijepolje állomásra. Itt 7 órát kellett eltölteni, így úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a belvárosba és szétnézünk. Prijepoljéban már jelentősebb muzulmán lakosság él, így több mecset is található a városban.
A Lim és a Mileševka folyók összefolyásánál fekvő város központja kellemes benyomást tett. Mindenhol kisebb üzletek, csevapozók és kávézók találhatóak; s több, régi épület is átvészelte a szocialista építészet időszakát.
A fehérre meszelt mecsetek között megbújik egy ortodox templom is, de a Lim folyó partján áll egy ici-pici katolikus templom is. A városközpont szélén pedig egy nagy óratorony köti le a figyelmet.
Munkanap lévén nagy volt a sürgés-forgás, mindenki vásárolt, piacozott, kávézott és evett. Egy csevapozóban mi is megálltunk, hogy elfalatozzunk egy adagot, lepényben. A büfé falát régi fényképek színesítették, amelyek Prijepolje 1950-es évek előtti világát idézték fel.
A belváros bebarangolása után úgy döntöttünk, hogy kitaxizunk a kolostorhoz, ahol júliusban is voltam. Az óratorony tövében várakozó taxis kérdésemre azt mondta, hogy 300 dínárért elvisz és megvár. 800 Ft-ot megér az oda-vissza mintegy 10-12 km-es út és így újra meg tudom nézni Mileseva kolostorát. Az odaúton elkapott egy zápor, de a kolostornál éppen nem esett az eső. Bár borult volt az idő, mégsem olyan párás mint júliusban, így jobban látszott a távolban a Stari Grad és Hisardžik mecsetje is. A szürke időjárást a kolostor falai között virágzó piros muskátlik ezrei színesítették meg.
Ezúttal az ajándékboltba is benéztünk, itt sikerült vennem néhány képeslapot és egy elég silány minőségű hűtőmágnest. Az eladó orosznak nézett, s amikor mondtam, hogy magyar vagyok, azt kérdezte, hogy a Belgrádi Egyetemen tanulok-e szerbül. Meglepődött, amikor azt válaszoltam, hogy odahaza tanulok.
Visszafelé a taxiban megkérdeztem a sofőrt, hogy Sopotnica vízesése messze van-e. Ahogy én tudtam, 15 km-re van Prijepoljétól – s ebben Ő is megerősített. Az oda-vissza 30 km, fent a hegyen 1000 méteres magasságban. Ezért csak félve kérdeztem meg, hogy mennyiért vinne el oda. 1000 dínár volt a válasz oda-vissza és várakozással. Nos, ennyit mindenképpen megért a kocsikázás, mert legalább megismerem az oda vezető utat, s egyszer vissza lehet még a környékre jönni. Sajnos, az eső immáron rendületlenül esett. De este 6 óráig még több óránk volt, így elindultunk. Közben minden érdekesebb látnivalónál megálltunk: megmutatta az errefelé ritkaságszámba menő katolikus templomot; a környék látnivalóit bemutató mozaiksorozatot. Aztán lekanyarodtunk a főútról és kereszteztük a Lim folyót egy fahídon. Majd nekirugaszkodtunk egy erősen emelkedő szerpentinnek. Kezdetben jónak tűnt az út, aszfaltozott volt, de egysávos. Így, amikor szembejövő érkezett, mindig tolatásra kényszerültünk.
Aztán 800 méteres magasságban – egy kisebb település után – elfogyott az aszfalt. Földúton, hatalmas kátyúkat kerülgetve jutottunk előre, a sok eső miatt tengelyig állt a víz. Jó 30 perce utaztunk a belváros óta, amikor megérkeztünk a vízeséshez. Az eső ellenére gyönyörű volt; kiszálltam és körbejártam a környéket. Sajnos, a vízesés középső részén vezető fahídhoz nem volt lehetőségem elmenni, de nagy előnye az útnak, hogy most már tudom, hogyan lehet megközelíteni és láttam, hogy a környéken több jelzett turistaút is van.
A kisebb pihenő és fényképezési szünet után elindultunk lefelé a hegyről, lefelé is körülbelül fél óra volt az autóút. A heves esőzés miatt egyre rosszabb látási körülmények közepette haladtunk, a földút kátyúi is színültig megteltek vízzel. 16 óra körül elköszöntünk kalauzunktól és kiszálltunk a postánál, hogy feladjak két képeslapot. A hivatali ügyek után pedig – szakadó esőben – elindultunk vissza a vasútállomásra, hogy az állomás melletti büfében üssük el a következő 2 órát. Néhány palack Jelen sör társaságában megírtam az utazás jegyzeteit.
A vonat előtt fél órával besétáltam a pénztárba, hogy megváltsam a jegyeket Podgoricáig. Azért csak odáig mert úgy gondoltam, hogy a tengert majd másnap, világosban szeretném megpillantani. Kivételesen megkérdeztem a pénztárost, hogy van-e késése a vonatnak, aki tájékoztatott arról, hogy a vonat menetrend szerint fog érkezni. Nos, csak fél órát késett; így tényleg igaz a szabály, a szerb vasutaknál a 90 percen belüli késés pontos vonatnak számít.
Utas most is alig volt, így saját fülkében lazíthattunk, miközben lassan, de biztosan besötétedett. Bijelo Poljéban nagyon sokat álltunk, volt is rá okunk, ugyanis a vámosok csempészett árura leltek a vonatban, amelyet lepakoltak. Valahol a kapcsolófülkében lehetett elrejtve az árú. Nejlonszatyrokba volt becsomagolva a nagy tömegű cucc, ugyanis egy-egy vámos egy szatyrot is alig bírt cipelni. Sajnos, nem jöttem rá, hogy mit szándékoztak áthozni a határon. Tény, hogy a határ közeledtével már nagy volt a mozgás és szöszmötölés a vonaton – annak ellenére, hogy utas pedig alig volt.
A legszebb hegyi szakaszt ezúttal sötétben utaztuk be, de lekapcsolt világításnál azért lehetett látni a hegyek kontúrját. S ahogy haladtunk dél felé, egyre világosabb volt az éjszaka, Podgorica közelében már a Hold fényét is megpillantottam. Némi késéssel, este 10 óra körül szálltunk le Podgoricában, ahol rögtön megcsapott egy különleges, mediterrán tájakra jellemző illat. Olyan volt, mintha valamilyen fűszer illata szállna a levegőben, valószínűleg valamelyik fafajnak lehetett ilyen intenzív illata.
Késő este is rövidnadrágban lehetett sétálni, érezhető volt a tenger közelsége. A pályaudvar mellett foglaltunk szobát, majd az éjszakai tehervonatok és mozdonymozgások zaja ellenére gyorsan elaludtam.
