6. nap: Vonattal az Alföldön át - 2014. július 16. (szerda)
A belgrádi reggeli forgalom zajaira ébredtem. Gyorsan összeszedelőzködtem, és elindultam a pályaudvarra. Megálmodtam egy reggeli vonatot, amely elvisz Sremski Karlovci-ba, ahol még nem jártam korábban. Az álom valósággá vált és hamarosan a Beovoz kényelmét élvezhettem, ugyanis az újvidéki személy ezúttal egy elővárosi szerelvény volt. Szükség volt is rá, ugyanis minden állomáson jelentős utascsere zajlott le, közel 100%-os kihasználtsággal robogtunk. Robogtunk, ez a helyes kifejezés, mert az egész országban itt a legjobb a sínek állapota, így Szerbia más vasútvonalaihoz hasonlítva tényleg száguldás ez a 80-100 km/h.
Sremski Karlovci-ba pontosan érkeztünk. Sajnos, sok holmi maradt nálam az autós országjárásból, így kényelmetlen volt a baktatás, különösen, hogy visszatérve a Vajdaságba újból beköszöntött a nyár.
A belváros csak 10 perc sétára van a vasútállomástól, így hamar megszerezhettem az első benyomásokat. Egy műemlékekben gazdag, szépen felújított és karbantartott, virágos város fogadott. Körbenéztem, sétálgattam, vettem egy hűtőmágnest emlékbe, s néhány képeslapot. Nem tudom, hogy hányadik lapot írtam meg, de az biztos, hogy minden alkalommal más összeget kértek a postán a feladásért. Ezúttal 70 dínár volt a feladás. Olyan érzésem volt, mintha át akarna verni a postás, mert elkérte a pénzt és semmilyen nyugtát nem adott és még bélyeget sem ragasztott a képeslapokra. Ennek ellenére nem ez történt, mert a képeslap megérkezett a címzetthez, sőt korábban, mint a napokkal előtte feladott lapok.
Sremski Karlovci után elindultam Szabadka irányába. Újvidék után már nem beszélhetünk robogásról, megkezdődött a szokásos 30 km/h döcögés. A vonat szintén tele volt és mindenhol meg is álltunk, szóval több, mint 2 és fél óra kellett a 110 km megtételéhez. Nem baj, az út nagy részét ezúttal álomban töltöttem.
Mire Szabadkára értünk, nagyon korgott a gyomrom így beültem a „törzshelyemre”, a Leszkováci Rostély-ba. Megettem egy grillezett kolbászt, sopszka salátával és megittam egy jó hűs Jelent. A kajálással és bámészkodással gyorsan telt az idő, hamarosan indulnom kellett, ha az utolsó szegedi vonatot el akartam érni. Márpedig el akartam.
Visszaérve az állomásra, meglepődve tapasztaltam, hogy indulás előtt 5 perccel sem volt bent a horgos-i vonat. Ez, immáron másfél éve, az új orosz Uzsgyi. Ezen a napon viszont – úgy hírlik, baleset miatt – a jó öreg szürke villám, azaz az Ezüstnyíl helyettesítette a modern technikát. Úgyhogy miután leporolták a fűtőházban, beköhécselt az állomásra a sinobusz. Kb. 10 perc késéssel indultunk. Útközben többször fel kellett a vonatot tölteni hűtővízzel; párszor azt hittem, hogy a megállások után állva maradunk – de mindezek ellenére egyben megérkeztünk Horgoš állomásra, ahol már várt a szegedi Bz; csurig a csempész öregasszonyokkal, akik mindenáron rám akartak sózni némi cigit, hogy tegyem el nekik. De ellenálltam, így teljes nyugalomban nézhettem végig, ahogyan Röszkén átkutatják a motorvonatot.
Szerencsére nem késtünk sokat, sőt a kalauztól meg tudtam venni a Szeged-Budapest távra is a menetjegyemet, így elértem a csatlakozó vonatot. S ahogy robogtunk Budapest felé már az újabb kirándulásokat tervezgettem…
