5. nap: A Drinától Belgrádig: csuszamlásos utakon - 2014. július 15. (kedd)

5 órakor éktelen hangos horkolásra ébredtem, ami után már füldugó segítségével sem tudtam visszaaludni. Gondoltam kinézek a teraszra, már úgy is világos van. Novemberi köd fogadott, de a táj nyugalma megfogott. Hamarosan szobaszomszédaink is megjöttek az éjszakai horgászatból, pihenés gyanánt pedig kiültek a teraszra. Amikor hetet ütött az óra, már egy egyliteres sljivovica fele hiányzott. A két férfi szépen lassan, de biztosan poharazott.

Miután mindenkinek elűzte álmát a teraszról bekúszó pálinkaillat, lementünk megreggelizni. Én egy pár virslit kaptam, ami fél fogamra sem volt elég, ám a többiek még rosszabbul jártak: ők „édes reggeli” megnevezés alatt kaptak egy minivajat, egy minilekvárt és egy minimézet. Ehhez pedig némi kenyeret. A kiporciózott tea (értsd mindenkinek kiöntöttek az egydecis csészéjébe egy pohárral, majd a kancsót elvitték) pedig már tényleg a szocialista vendéglátást idézte.

Sebaj, a faluban veszünk majd pótreggelit, a „produkti-ban”-gondoltam. Méghozzá milyet: füstölt, zlatibori sonkát, lepénykenyérrel.

Mielőtt ezt a cselekedetünket valóra válthattuk volna, hátra volt az összepakolás és fizetés. Ám a folyamatot megnyújtotta a tájban gyönyörködés. Lassan szállt föl a köd, fokozatosan vált láthatóvá a túlpart. Néha már a bosnyák oldalon lévő mecset is felsejlett.

Közben másvalami is lekötötte a figyelmemet. Bár a szálloda üres volt, két karbantartó már tüsténkedett a hotelhez tartozó parkolóban. A parkolót megvilágító lámpatestekben cserélhették a villanykörtét. Az izzócsere könnyen ment, azonban a búra visszahelyezése meghaladta a problémamegoldó képességüket. Ketten elkezdték felhúzni a lámpatesten a búrát. Megbillentek!! A búra lecsúszott a földre és eltört. Probléma egy szál sem: elmentek ragasztószalagért. Ketten. Vissza is jöttek mindketten, majd az egyik elkezdte ragasztani a búrát. A másik nézte a munkafolyamatot. Ezután rájöttek, hogy kell egy magasabb létra is a visszahelyezéshez, különben újból leejtik. Elmentek hát egy új létráért. Ehhez két ember kell, ezért elment egy. Miután az visszatámolygott egy falétrával, rájöttek, hogy kicsit hoztak, nem érik el a lámpatest tetejét még most sem. Ezért visszavitték a létrát. De nem jöttek vissza. Kicsit később már a szálloda előterében sertepertéltek. A megragasztott búra pedig a földön maradt. Lehet, hogy még most is ott van?

Indulni kellett, hajtott a gyomrunk; hamarosan be is tértünk a perućaci boltba. Télen egy vaskályha fűtötte a boltot, most a helyén egy sörhűtő volt. Megvettük, amit kellett, majd elindultunk Bajina Bašta felé.

Negyed óra alatt beértünk a városba. A tűzoltóság előtt leparkoltunk, majd sétára indultunk.

Kávézás lett belőle, de én még írtam pár képeslapot, amit a kávézóval szembeni postán fel is adtam. Először sorban álltam bélyegért. Kaptam laponként 46 dínárnyi bélyeget. Ezután a pulton megírtam az üdvözleteket, ám gondoltam, nem bedobom a lapokat a ládába, hanem beadom az ablakon – hadd lássam, ahogy az acélbélyegzővel akkorát ütnek rá, hogy átszakad a papír is. Viszont az ablakban ülő (másik) postás hölgy megnézte a lapot (ami amúgy szabványméretű volt) s még laponként 23 dínár bélyeget írt elő. Ezt rá is ragasztotta a lapokra, majd végre nagy robajjal ráütötte a pecséteket.

A kávézóban bevettem egy Jelen-t, majd indulhattunk Valjevo érintésével Belgrádba. A város határában megnéztük a térség jelképét: egy házikót, amelyet a Drina folyó egyik nagy kőzátonyára építettek. A ház amúgy a helyi vízi sport egyesületé, ők elsősorban a július végi „Drinska regata” nevű vizes verseny során használják. Ilyenkor mindenki a saját maga eszkábált hajóval ereszkedik le a folyón.

Lassan elhagytuk a Tara Nemzeti Parkot, ezúttal új látnivalók felfedezésére nem volt mód, Predov Krst-re sem sikerült eljutnunk. Részben a rossz útviszonyok, részben az esőssé váló idő miatt.

Valjevo felé újból egy szerpentinező, 1000 méteres magasságba emelkedő hegységen kell átautózni, így többször megálltunk a tájat csodálni. Őszies hangulatú, felhőben úszó volt a látkép. Hol csepegett az eső, hol kitisztult és szűrve sütött a Nap. Lassan haladtunk, mert több helyen csuszamlások nyomait kerülgettük, de a forgalom szerencsére nagyon gyér volt.

Amúgy ebben a körzetben egy fél évnyi csapadékmennyiség hullott le május közepén – két nap alatt, így az okozta a talaj megrogyását és az aszfalt beszakadást. Több helyen dolgoztak az útjavítók. Valjevo előtt a forgalmat – piros-zöld színű tábla hiányában – egy piros és zöld színű pingpong ütővel irányították. Praktikus megoldás!

Valjevon ezúttal is csak áthaladtunk, valamikor a közeli jövőben itt szeretnék eltölteni egy egész napot.

A hegyvidéki táj egyre síkabbá szelídült, s a Belgrád felé vezető főút is egyre forgalmasabbá vált. Kamionokat, traktorokat és munkagépeket kellett kerülni és előzni, s ez a jelentős szembeforgalom miatt nem egyszerű vállalkozás. Nem is életbiztosítás, amelyre az út mellett található sírkövek és emléktáblák is szép számban utalnak.

A szerb fővárosba délután 3 óra tájékán érkeztünk meg, innen egyedül folytattam az utazást. De mielőtt búcsúra került volna sor, a vasútállomással szembeni Pink Panter-ben megcsevapoztunk és még kipakoltam a hátizsákomból a felesleges cuccokat.

Egy óra múlva már egyedül mászkáltam a városban. Elmentem a Naše more étterembe, ez az a kockás abroszos kisvendéglő, ahol valamikor az 1980-as években megállt az idő. A dohányfüst által sárgára színezett falak és függönyök mellett a nyári melegben pörögtek a ventillátorok a plafonon. A pincérek egyenruhája, a kiszolgálás modora, az evőeszközök és tányérok anyaga és formája is mind-mind egy letűnt kor itt ragadt kis szigetére vallanak. De a kaja finom, az árak pedig jutányosak (de azért ne hasonlítsuk őket az utcai csevapozók áraihoz). A gránátos üveges Zaječarsko mellé egy hatalmas pljeskavicát és sopszka salátát kértem. Mindez lepénykenyérrel együtt kevesebbet kóstált mint 500 dínár.

Ebéd után kiszálltam az időkapszulából és elsétáltam szállásomig, amelynek már a neve is egy korábbi érára utal: „D.P. Hotel Dom prosvetnih radnika Jugoslavije”.

Kisebb hűsölés után pedig nyakamba vettem a várost, és elkezdtem intézni azokat a dolgokat, amelyekért még a városban maradtam.

Néhány óra alatt sikerrel is jártam, ezért még az esti záporeső kipattanása előtt visszaérkeztem a szállásomra. Aztán még félálomban azon gondolkodtam, hogy másnap hogyan és merre folytassam az utamat, de a döntésre már csak másnap kora reggel jutottam…