2. nap: Kolostorok, várak és a félkész szálloda - 2014. július 12. (szombat)
Egy szerény reggelit követően fél 9-kor már úton voltunk Ivanjica felé. Útközben egy kolostort jelző táblára lettünk figyelmesek, s kedvünk lett megnézni, így letértünk a főútról és felkanyarodtunk a Manastir Klisura felé.
Rövid nézelődés és séta után azt terveztük, hogy legközelebb Ivanjica városában állunk meg. Az út mentén mindenhol málnaföldeket láttunk, a szezon most indulhatott, mert sokan szüretelték a gyümölcsöt a kellemesen meleg és viszonylag napos időben.
Délelőtt fél 12-re járt az idő, mire megérkeztünk Ivanjicába. Itt egy hosszabb pihenőre került sor; megnéztük a kisváros nevezetességeit és megebédeltünk. Szombat lévén a környező falvakból is sokan jöttek be a városba vásárolni, így nagy volt a nyüzsgés. Mivel a település egy hegyekkel határolt szűk völgyben van, ezért egy patak (Moravica) és két párhuzamos fő utca körül zajlik az élet. Mivel így mellékutcák alig vannak és azok is kurták, parkolót találni szinte lehetetlen volt ebben az időpontban. Némi bolyongás után a városi szálloda parkolójában tettük le a kocsit. Ez szerencsés választás volt, mert a szálloda a Moravica partján áll, így innen mind a folyópart a vízeséssel és a város központja egyszerűen elérhető volt.
Elsőként Ákossal a szálloda mögé siettünk és szemügyre vettük a vízesést. Hamar kiderült, hogy mesterséges vízlépcsőről van szó, egy régi, kis vízerőműhöz kapcsolódóan létesült a zúgó a Moravicán. Ennek ellenére tetszett és ötletes az is, hogy étterem létesült mellette – illetve részben a folyón; így annak teraszáról jobban körbe lehet járni a vízesés közvetlen környékét.
A Moravica partján besétáltunk a belvárosba, át- és visszamentünk az öreg kőhídon, majd a forgalom által lezárt utcán szívtuk magunkba a Ivanjica illatait – ebédidő lévén mindenütt sült a hús, és a grill illata átlengte az utcákat.
Találtam egy szuvenír boltot is, ahol sikerült képeslapot vennem. Ezen felbuzdulva megírtam kettőt, amíg várakoztunk a pljeskavicánkra. Mivel a posta a parkolóhelyünkkel szemben volt, gondoltam, gyorsan feladom a lapokat. Gyorsan sorra is kerültem, azonban gyorsan nagy sor is alakult ki mögöttem, ugyanis a postáskisasszonynak 15 percébe került mire kikereste a díjszabási mellékletből, hogy mennyibe kerül egy képeslap feladása a messzi (de szomszédos) Magyarországra. Ezután laponként 6 bélyeget ragasztott rájuk és egy „légipostával” feliratot, mintha egy távoli földrészre küldeném a leveleket.
A korgó gyomor megtöltése és az otthoniak értesítése után úgy határoztunk, hogy a Studenica monostor irányába indulunk, ahová az út a Golija hegység peremén kanyarog. 1000 méteres hegyek között szerpentínezik az út, amely hol jobb, hol rosszabb állapotban van. Helyenként földcsuszamlások maradványai nehezítették a haladást, ilyenkor inkább sárfolyáson, mint aszfalton jártunk, így igen lassan lehetett haladni.
De ez tette lehetővé, hogy élvezzük a hegyvidéki tájat, a fotómegállások során a vadvirágok tömegének illatát. Néhol pedig „Medved u sumi” azaz „medve az erdőben” felirat intette óvón az utazót attól, hogy csak úgy könnyedén túrára induljon a Golija magaslataira. (Bár ez terveim között szerepel, turistatérképem is van a hegységről.)
Délután 3 óra tájékán érkeztünk meg a Studenica monostorhoz. A világörökség részeként nyilvántartott kolostor egy kőfallal van körbevéve, de szabadon látogatható. A kapun belépve egy gondozott, ma is működő kolostor képe fogad. A szerzetesek a virágágyásokat gondozzák, a templom pedig nyitva áll az érdeklődők illetve vallásosok előtt. Bepillantottunk a templomba, majd megnéztük még a kőfal körül található több száz éves sírköveket.
Ismét úton voltunk, most már jobb minőségű és szélesebb volt az aszfalt, hiszen közelítettünk a híres-hirhedt 22-es úthoz, az Ibarska Magistrala-hoz. Ez a Kraljevo városától Koszovó felé vezető főút. Az Ibar folyó szűk völgyében kanyarog, nagy forgalmú, és hírhedt a sok (főként előzés közbeni) balesetéről.
Ušće falunál torkolltunk bele ebbe a főútba; s most észak felé vettük az irányt, mert tettünk egy kétszer 20 km-es kitérőt, hogy megmásszuk Maglič várának romjait.
A közút az Ibar bal partján halad, a vár viszont a túlparton van. Egy, a kraljevoi vasutasok által, sínhulladékból épített gyalogos függőhídon juthatunk át a folyón; a túlpartról pedig egy kacskaringós ösvény vezet fel az impozáns romokhoz.
Az út körülbelül felén az ösvényt kövezett sétaút váltja fel (félkész és abbamaradt állapotban); ami majd ismét ösvénnyé szelídül. Erős a kaptató, de bő 20 perc alatt felértünk, sőt, addigra a Nap is kisütött. A várból nagyon szép a kilátás az Ibar völgyére, az ott vezető főútra és vasútvonalra.
Már felidézni sem tudom, de 2009 kora tavaszán lehetett, amikor ezt a vasútvonalat utaztam be. Kraljevo-tól Raška állomásig, mert bár a vonat akkor is átment Koszovó, többségében szerbek lakta területére, Zvečan-ig, a teljes vonal beutazásától eltérített az, hogy géppisztolyos rendőrök kétszer is igazoltattak a vonaton. Mit keres külföldi állampolgár ezen a vonaton, s hová és miért megy? De aztán mindig békén hagytak.
Ma már Kosovska Mitrovicáig jár a szerb Uzsgyi, de akkoriban még Kennedy vontatta a hol egy, hol kétkocsis, gőzfűtéses vonatot. Emlékszem, a vonatnak reggel 7 óra körül kellett indulnia, így annak rendje és módja szerint fel is szálltam a szerelvényre. Ám a mozdony csak nem tolt a szerelvény elejére… Múltak az órák, az utasok szépen elszállingóztak, csak a legelvetemültebbek maradtak. Így én is. Közben elsétáltam a mozdonyszín felé, ahol nagy kalapácsolásokat hallottam; szerelték a dízelmozdonyt! 11 óra körülre sikerült is összekalapálni, mert hatalmas, fekete füst szállt fel az állomás mellől. Ez futásra késztetett, és visszaszaladtam az árván álló két személyvagonhoz. Pár perc múlva a mozdony is előkerült. Ráállt a két vagonra, némi szerelés után a fűtés is beindult. És még milyen?! Gőzfűtés, ami nálunk már a ’90-es évek közepe óta nincsen. No, gyorsan a második vagon végébe költöztem, hiszen innen a kanyarokban a mozdony is látszik és a szerelvény végén kibocsátott fűtés eredetű gőz is! És kitartásom meghozta a gyümölcsét, ugyan 4 órás késéssel indultunk, de megkezdődött az élményutazás! És ezen vonatozás során, az utolsó vagon végében állva, egy alagútból kijárva, a kiengedett gőz között sejlett fel számomra először Maglič vára. Akkor döntöttem el, hogy egyszer meg kell nézni közelebbről is ezt a várat…
A vár körbejárása után elindultunk lefelé, én még megnéztem az alagutat, amely a várhegy alatt vezeti át a vasutat. Közel nem mehettem, mert alagútőr állta az utamat. Még felfrissítettük magunkat a tehénitató vizéből, majd a rozoga hídon visszamentünk a kocsihoz.
Itt gyors kupaktanácsot tartottunk, este 6 óra elmúlt és sok-sok látnivaló van még útközben. Felnézhetnénk Kopaonikra is, ahol 2011-ben jártunk; de ott van Novi Pazar is, ahol még nem voltam. Azonban vasárnapra mondták a legszebb időt, így azt ki kéne használni az Uvac-kanyon egész napos túrához. Ehhez viszont Sjenicában kellene éjszakázni.
Némi hezitálás után úgy döntöttük, Sjenicáig elautózunk még aznap. Így ugyan elmaradt a kopaoniki nosztalgiázás és Novi Pazar és környékének megismerése, ám egy egész nap jut az Uvac-túrára.
Magličtól visszafordultunk és ismét dél felé autóztunk, hamarosan elhagytuk annak a lehetőségét, hogy felkanyarodjunk a Kopaonik-hegységbe. Raška városát gyorsan elértük, majd egyre inkább muzulmánok lakta területre értünk. Az ortodox templomok mellett megjelentek a mecsetek is. Novi Pazar a Szandzsák központja, azaz a Szerbián belüli muzulmán területek központja. Itt is legalább egy napot el lehetne tölteni, most viszont hajtott a másnapi túra ígérete, így csak a külvárosból pillanthattunk le a város mecseteire.
Az idő megállíthatatlanul múlt, pedig jó lett volna, ha még napnyugta előtt megérkezünk Sjenicába. Azért a lemenő Nap fényében még élvezhettük a szerb Szibéria, azaz a Pester-plató tájait. A 8-as főút Novi Pazar-t elhagyva felkapaszkodik 1000 méteres magasságig és egy nyílt, fátlan, legelőként hasznosított fennsíkon halad Sjenicáig. A szerb Szibéria nevet pedig onnan kapta, hogy itt a leghidegebb a tél Szerbiában: nem ritka, hogy -30 fok alá süllyed a hőmérséklet.
Sjenicában van egy szálloda a város peremén, egy fenyőerdő mellett. Telepített fenyvesnek tűnik, s véleményem szerint a közeli repülőtér miatt hozták létre. A reptér üzemen kívül van, a NATO bombázások nyomait viseli magán, bombatölcsérek százai tarkítják a kifutót.
A szálloda is „bombatámadások” nyomait viseli, csak ezek nem háborús eredetűek. A fotocellás ajtón belépve nyers beton és korlát nélküli lépcső fogad, a recepciós rész – fal hiányában – a levegőben (azaz a félemeleten) „lóg”.
Felújítás nyomai ezek, azonban olyan felújításé, amely kb. 5 éve abbamaradt, a munkások levonultak és félkész állapotban maradt minden. A recepción azonban pislákol néhány foglalatban lógó villanykörte. A hotel működik és fogadja az erre vetődő vendégeket. Teltház persze nincsen, szabad szoba is van. De milyenek lehetnek a szobák, ha az előtér ilyen? A lépcsőház készen van, az első emeleti szobáknak viszont még ajtói sincsenek. A folyosó falai újonnan mázoltak, de az ajtókeretek hiányoznak, a szobákban vakolatlan a fal és berendezés sincsen. Megyünk feljebb. A második emeleten már ajtók fogadnak, rajtuk filctollal a szobaszám. Itt is van félkész helyiség, a téglák között bebújva láthatjuk, hogy nagy ívű tervek maradtak beteljesületlenül; látszik, hogy kandallót is akartak tenni a lakosztálynak tűnő szobába.
Maradt a valóság és belépünk a szobába. A recepciós mutatja, semmi para, van melegvíz is, a berendezés pedig új, a szoba pedig tiszta. Nagyot álmodtak a tervezők: síkképernyős TV, masszázszuhany és tágas tér. Luxust terveztek, ide a világ végére, a Pester-plató szélére, a muzulmán többségű Sjenica városa mellé, a lebombázott repülőtér közelébe. Az álom azonban elszállt, a pénz elfogyott, a munkások leléptek, a beépítendő nyersanyag eltűnt, s maradt egy fura kettősség: a félkész előtér és folyosók illetve az elkészült, igényesnek tervezett szobák zárt világának kontrasztja.
Nem tudom, van-e működési engedélye a szállodának, gyanítom a világ eme szegletében ez cseppet sem fontos. Rajtunk kívül talán még egy szobában voltak vendégek, így a befolyó bevételek jó ideig nem fedezik még a felújítás folytatásának költségét.
Kicsit kábultan mentünk át az étterem külön álló épületébe. Itt minden készen van, vendég viszont alig; csevapot és sopszkát viszont gyorsan készítettek nekünk, amelyet leöblítettünk némi sörrel és szilvapálinkával.
