Viharos szél és hótorlaszok: 2014. február 2-3. (vasárnap-hétfő)

Rövid volt az éjszaka a JAT hotelben, mert azt terveztük, hogy a 7 óra 20 perckor induló vonattal elmegyünk Vrsac városba (ahol már kétszer jártam) és onnan, átszállással Temesvár útirányon kerüljük ki a hófúvás által érintett Vajdaságot. 6 órakor csörgött is a vekker, gyorsan összeszedelőzködtünk és elhagytuk a szállodát. Fogtam egy taxit a körforgalomban és elvitettük magunkat Beograd-Dunav állomásra, hiszen innen indulnak Vrsac felé a vonatok. Ezen az állomáson még nem jártam korábban és most sem volt időm tüzetesebben tanulmányozni, mert a pénztáros közölte: aznap nem indulnak a vonatok. Talán holnap.

Mi legyen? 7 órakor itt állunk Belgrád kies részén, vasárnap reggel van, minden zárva még és az időjárás sem a legszebb; továbbra is viharos a szél. Nem volt mit tenni, átsétáltunk a főpályaudvarra. A szél alkalmanként elragadta a sapkámat és sok helyütt kellett kerülgetnünk a az éjszakai szélvihar által levert cserepeket, leesett táblákat és egyéb törmeléket. Mintegy fél óra alatt azonban átértünk a pályaudvarra. Beültünk egy kávéra a restibe, addig sem a szélben vagyunk.

Az információnál mondták, hogy Szabadkára nem, de Újvidékig leközlekedik egy vonat 8:15-kor. Ez pompásnak tűnt, ezzel is közelebb leszünk Magyarországhoz. Újvidékről pedig vagy busszal vagy vonattal megpróbálunk továbbutazni észak felé.

Még vettünk reggelit, ami nem volt olyan egyszerű. A pljeskavicáért 1000 dínárost szerettem volna adni, ám az hihetetlen nagy bankjegynek tűnt a kora reggeli időpontban, sehol nem tudtak visszaadni belőle. Sőt felváltani is csak a második helyen, egy pénzváltóban tudtam. No, némi rohangálás után, de megvolt a reggeli beszerzése is.

Megváltottuk a jegyet Újvidékig, majd felültünk a huzatos Beovoz szerelvényre. Párnázatlan és hideg műanyag ülések, zárhatatlan ablakok, keresztülfújó szél fogadott. Így az utazás téli kabátban, jégeralsóban, sapkában és sálban is hideg volt.

A vonat, meglepetésemre pontos volt, semerre nem láttam hótorlaszokat (már amennyire kiláttam az összegrafitizett ablakon keresztül). 10 órakor már Újvidéken voltunk. Érdeklődtem, de nem indultak vonatok sem Szabadka, sem Zombor felé. A buszállomáson pedig azzal ijesztgettek, hogy három napig nem indulnak buszok abban az irányban.

Nincs mit tenni, Belgrádba visszautazni nem érdemes, ezért jobb, ha várunk. Előbb-utóbb felszabadítják az utakat és legalább a buszok elindulhatnak. Az időjárás viszont továbbra is cudar, éreztem, hogy jó lenne valahol átmelegedni. Ezért azt javasoltam próbáljunk meg szállást keresni. Ott melegben tudunk pihenni és várni az ítéletidő végét. Illetve tudunk mászkálni a városban és el tudunk menni a péterváradi erődhöz is. Gondoltam megkérdezem a szálláson, hogy van-e arra lehetőség, hogy olcsóbb legyen a szállásdíj, ha este vagy éjszaka elhagyjuk a szobát – abban az esetben, ha az éjszakai vonat már elindul Budapest felé. (Sajnos erre nem volt lehetőség, mindenképp’ ki kellett fizetni az egy éjszakás szobaárat.)

Kicsit hezitáltunk, de elfogadtuk a feltételeket, így végre sikerült kicsit átmelegedni és pihenni. A délelőtt további részét a szálláson töltöttük, csak délután merészkedtünk ki. Ekkor meg már főleg a gyomrom jelezte, hogy ideje lenne valamit enni. A szél miatt a belváros nagyon kihalt volt, alig lézengtek páran az utcákon. Mielőtt beültünk volna valahová ebédelni, átfújt még minket a szél a Duna túloldalára, Péterváradra. Ott bebarangoltuk a várat, ám emberrel ismét nem találkoztunk.

Miután kisétáltuk magunkat, visszamentünk a belvárosba, hogy keressünk valamilyen étkezőhelyet, ahová be lehet ülni, nem fújja ki a kezemből a szél a kaját. Egy régies kisvendéglőbe ültünk be, ahol vajdasági grillezett házikolbászt ettem, héjában sült burgonyával és egy sopszka salátával. Dávid beburkolt 10 darab csevapot, fokhagymás, grillezett erőspaprikával.

Már sötétedett mire végeztünk. Még beugrottam a szomszédos könyvesboltba, hogy megnézzem van-e valamilyen szerb tankönyv. Az nem volt, de sikerült beszereznem egy szerb-magyar kifejezés-gyűjteményt, ami hasznos lehet a későbbiekben.

Ezután már ismét kellemetlenné vált a szabadban tartózkodás, sajnos besötétedett; így visszaindultunk a szálláshelyünkre. Bár nem kérdeztük meg újból, hogy indulnak-e járatok; ha már a teljes éjszakát ki kell fizetni, akkor nem érdemes elmenni a helyről. Reggel úgyis okosabbak leszünk – gondoltuk; és ha törik, ha szakad, de eljutunk haza.

Egész éjjel hallottam a Kennedy-k motorjának morajlását, így tudat alatt azt gondoltam, hogy éjjel sikerült felszabadítaniuk a vasúti pályát, így az Avala EC-vel hazajutunk. Ám rosszul következtettem, mert reggeli után kisétáltunk a pályaudvarra, ahol ismét közölték, hogy a vonatok még csak Vrbas állomásig közlekednek, „Subotica ništa”! A szomszédos buszpályaudvaron viszont azt mondták, hogy a 8:15-ös járat valószínűleg elindul. Az a Lasta járata Belgrádból, ha késve is, de leközlekedik. Elvileg az utakat már járhatóvá tették – legalább egy nyomvonalon.

A biztató hírek hallatán visszamentünk a szállásunkra, gyorsan összepakoltunk és kisiettünk a buszállomásra. Megvettük a jegyeket, majd vártunk. Ugyan negyed 9-kor nem, de fél 9 felé befutott a belgrádi busz, így útnak indulhattunk. Alig voltak rajta, látszott, hogy ez lehet az első járatok egyike, amelyik a teljes útvonalon leközlekedik a hótorlaszok óta.

Az autópályára még nem engedtek fel minket, de a főútvonalon már simán lehetett haladni. Egészen Topolyáig, ugyanis ebben a körzetben voltak a méteres vagy magasabb hótorlaszok. Traktorokkal és markolókkal próbálták az utat megtisztítani, sikerrel, mert a szél hétfőre lecsendesedett. Ha nem is mindkét sávon, de azért egy nyomtávon már lehetett menni. Helyenként óriási hótorlaszok voltak, 4 méter magas dűnéket is épített a szél. A busz ablakából láthattuk, ahogy a hókupacokban elakadt Zastavákat tulajdonosaik elkezdték kiásni a hó fogságából. A vasúti pályára is ráláttunk, két Kennedy-vel és számos hómunkással próbálták meglelni a síneket. (Később kiderült, hogy a forgalom csak 3 nappal később, csütörtökön indulhatott meg.)

Kb. 2 órás volt az út Szabadkáig és fél 11 tájékán érkeztünk meg. Elfelejtettük megkérdezni, hogy Szeged felé indul-e busz mert rögtön kisiettünk a vasútállomásra, abban bízva, hogy a 11 órás szegedi vonat elindul. De nem indult! Így tettünk egy felesleges utat, hiszen vissza kellett sétálni a buszfordulóhoz és megkérdezni, hogy indul-e magyarországi járat. Csak negyed 4-kor indult egy kocsi, tehát sok időnk volt még. Beültünk a zöld bódéba, a „Leskováci Grillbe”, és kértünk egy 800 grammos hústálat. Bár kolbász nem volt rajta, kárpótolt az ustipák, azt még úgy sem ettem azelőtt.

Aztán akadt még egy halaszthatatlan dolgunk Szabadkán! A Takovo mintaboltot is útba kellett ejteni mert ígértem Dávidnak egy Takovo sljivovicát. Ezt is elintéztük, de még mindig csak háromnegyed 1 felé járt az idő.

Arra gondoltam, hogy egy taxist megkérdezhetnénk, átvinne-e a határon, a kelebiai vasútállomásra. 3000 dínárt tartottam elfogadhatónak a nemzetközi taxifuvarért. Ugyan 3500 dínárt kért de sikerült 3000-ben megegyeznünk, így gyorsan bepattantunk és egy óra múlva már a MÁV műbőrözött Bhv-s kocsijának kényelmét élvezhettük; amely két és fél órás személyvonati zötykölődéssel hazaszállított. És még a megmaradt nemzetközi vonatjegyeinket is felhasználtuk rajta! Csak a Jelen helyett már a Soproni kísért utunkon…