Kilátótúra: 2014. január 31. (péntek)

Ez a nap a túráé és a felfedezésé volt. A cél a Mitrovachoz közeli Banjska stena kilátópont megkeresése volt. Mitrovacról jelzett turistaút vezet oda, de a szerb turistaút jelzéseket és hálózatot még nem igazán ismertem, de ennek ellenére könnyen ment a tájékozódás.

Felkelés után azonnal a szoba teraszához mentem, hogy immár nappali fényben is pillantást vehessek a perućaci tóra és a vízerőműre. A kilátás tökéletes volt, a vízlépcső hatalmas betonkolosszusa éppen előttünk volt.

A reggelit a 200 fős étteremben szolgálták fel, ahol rajtunk kívül senki nem volt. A szakács készített egy ham and eggs-et nekünk és ezzel a délelőtti munkáját le is tudta. Nem gondolhatta, hogy még majd vacsorát is kell készítenie ezeknek a fura szerzeteknek, akik január végén itt szállnak meg…

Reggeli után indultunk is Mitrovac felé. Míg Perućac 200 méteres tengerszint feletti magasságban van, Mitrovac, ahonnan a túraútvonalak indulnak mintegy 1000 méteren. Így egy kellemes kaptatóval kezdődik a túra. Bár egyre inkább oszlott fel a reggeli pára, azért még nyirkos volt a reggel, így az út is. Más lehetőség híján a Mitrovacra vezető szerpentínen indultunk neki. Ez egy aszfaltozott autóút, ám forgalmi dugóra és szmogra nem kell számítani, hiszen átlagosan 10 percenként haladt el egy-egy autó.

Dávid nem szereti a szerpentineket, így rögtön rövidítést javasolt. Így egy nagyobb kanyart le tudtunk vágni. Persze nem volt egyszerű, pillanatok alatt két réteg ruhával kevesebbre szorultam.

Egyre magasabbra értünk, megjelentek az aszfaltúton az alagutak is. Bár volt nálam fejlámpa, inkább ki akartuk hagyni az alagutakban sétálást, így további rövidítéseket iktattunk be. Némelyik már a járhatatlanság határát súrolta. Ám a táj egyre szebbé vált, megjelentek az első hófoltok és gyönyörű volt a kilátás az alattunk fekvő Perućaci-tóra. Ám előre (és fel-) tekintettünk és ez kicsit elrontotta a hangulatunkat. Másfél órája indultunk és a szerpentin harmadánál jártunk. Ez azt jelenti, hogy a kb. 12 km-es útból négyet sikerült abszolválni. Tudván, hogy Mitrovacból még 14 km oda-vissza a kilátópontig a túraút hossza és azt, hogy Mitrovacról le is kell jönni Perućacba, úgy, hogy fél 5 felé sötétedik, kicsit meglátszott mindkettőnk hangulatán. Hát, igen, nem egy magyar középhegységben vagyunk… Mások a viszonyok.

Tenni kellett valamit, hogy az aszfalt-caplatást letudjuk ezért arra gondoltunk, hogy ha jön egy kocsi, azt leállítjuk és megpróbáljuk magunkat felvitetni Mitrovacba. Pár perc múlva érkezett is egy autó. Kiálltam az út közepére és leintettem, hogy álljon meg. Szerbül elmondtam a sofőrnek, hogy Mitrovacba megyünk, elvinne-e bennünket. Intett, hogy rendben, kis helyet csinált a hátsó ülésen, majd beülhettünk, és már robogtunk is a Tara szívébe. Jó döntés volt az autóstop mert még nagyon hosszú és alagutakkal tarkított út állt volna előttünk, s mire felértünk volna, fordulhattunk is volna vissza.

Így viszont negyed óra autózás után felértünk a hóba burkolózó hegyi üdülőtelepre, Mitrovacba.

Megköszöntük a fuvart, sofőrünk továbbhajtott Kaluđerske Bare felé, mi pedig elkezdünk ismerkedni Mitrovaccal. Nyáron nyüzsgő üdülőhely lehet, hiszen itt található egy hatalmas gyermektábor. Emellett még elszórtan hegyi házak és kunyhók, egy 8-tól 11-ig nyitva tartó posta, egy vegyesbolt és egy 8-tól 15 óráig nyitva tartó „kafana”, azaz kocsma található itt. Busz is jár ide Bajina Bašta felől naponta háromszor (de ellenkező irányba csak kétszer) – természetesen lehetetlen időpontokban.

Kihasználva a posta nyitva tartását, írtam egy képeslapot Zitának; Dávid pedig vett egy exkluzív, pillangó alakúra vágott lapot. Ezután beültünk a „kafanába” egy sörre. A kocsmárostól megérdeklődtem, hogy merre kell elindulnunk Banjska stena felé majd azt is megtudtam, hogy hol és mikor áll meg a délutáni busz.

Ezután nekiindultunk. Itt már lassabban lehetett haladni, mert bokáig érő, csúszós havas volt a földút, viszont pozitív hőmérsékletek voltak mert délutánra elkezdett jelentősen olvadni.

A jelzések jól követhetőek voltak, tájékoztató táblák is voltak kihelyezve. A volt Jugoszláviában a turistajelzések nem a Magyarországon vagy Szlovákiában megismert rendszert követik. Egy féle jelzés van: piros körben fehér pötty. Ha az útirány megváltozik vagy útkereszteződés jön, a megfelelő irány felé mutató pálcika jelzi a helyes irányt (a körből kiindulva).

A kb. 7 km-es utat másfél óra alatt letudtuk; és hamarosan elénk tárult a Tara Nemzeti Park egyik leghíresebb látképe: 1056 méteres magasságból láttunk le a Perućaci-tóra és környékére, a Drina folyó szurdokára, a bosnyák dombokra és a Tara Nemzeti Park szikláira.

Az élményt csak színesítette, hogy dél körül áthallatszódott a Drina túloldaláról (a bosnyák területekről) a müezzin. Bár a túlpart Bosznia-Hercegovina Szerb Köztársasági (Republika Srpska) részéhez tartozik, a szerbek mellett muzulmánok is élnek a területen. A ’90-es évek polgárhaborúja sem tudta felszámolni a vallási sokszínűséget.

Egy fél órát töltöttünk a helyszínen; aztán sajnos indulnunk kellett, ha negyed 3-ig vissza akarunk érni Mitrovacba.

Gyönyörű fenyves erdőben haladtunk vissza felé is, a hóban számos állat lábnyomát felfedezhettük. Mivel a térképek és táblák tanúsága szerint a területen nem ritka a medve és a farkas sem, könnyen lehet, hogy medve lábnyomot sikerült lencsevégre kapni.

Viszonylag gyorsan haladtunk, s már találkoztunk kirándulókkal is. Mitrovacba visszaérve beültünk melegedni a fatüzelésű kályhával fűtött „kafanaba”, ahol a táj megdicsérése után kezet fogtak velünk a helyiek és kaptunk egy-egy kupica ingyen pálinkát.

Ezután benéztünk még az információs irodába némi szóróanyagért, majd kiálltunk a buszt várni. Közben bezárt a Nemzeti Park információs irodája és a két alkalmazott megkérdezte, hogy velük tartunk-e a Zastava Koraljukban – levisznek Perućacba, mert ők is arra mennek.

Kapva alkalmon, bekászálódtunk a hátsó ülésre és fél óra múlva már Perućacban voltunk.

Megnéztük a Vrelo folyó vízesését. A kihelyezett tábla tanúsága szerint, 365 méteres hosszával ez Európa legrövidebb nagy folyója, ami rövid útját bevégezve egy nagy vízesésben torkollik a Drinába.

A vízesés fölött nyáron étterem található, ahol a faszenes grillen a sült egyenletes pirulását a víz hajtotta lánc biztosítja. Most viszont zárva tartott, így elnéztünk a helyi vegyesboltba valami kajáért. A boltot egy nagyon klassz kovácsoltvas kályha fűtötte. Vettünk kenyeret, májast és zlatibori füstölt sonkát; és természetesen Jelent is. No, itt is jól megcsodáltak bennünket, mint erre tévedt turistákat, ráadásul külföldieket!

Mivel sehol nem tudtunk meleget enni, úgy döntöttem, hogy megkérdezem a szállóban, hogy tudnak-e valamit főzni vacsira. Tudtak! Plusz 200 dínárért kaptunk vacsorát is.

Vacsora előtt azonban még sétáltunk a környéken. Elindultunk Predov Krst felé, ami egy másik – Mitrovacnál kisebb – üdülőhely a Nemzeti Park nyugati sarkában. Az út egy ideig a tó partján vezet, ahol számos, vízen lebegő házikó van, gyanítom horgászok nyári pihenőhelyei. Legközelebb Predov Krst lehetne a célpontunk, onnan is sok kirándulóútvonal vezet a Nemzeti Park eldugott helyei felé; és a szórólapok szerint működik ott egy vadászház, amelynek szobáit kiadják a túrázóknak.

Gyorsan lement a Nap és be is sötétedett. Visszaindultunk a szállásunkra és kíváncsian vártam, hogy mit tudnak nekünk tálalni vacsira. Már mentünk le a lépcsőn az étterembe, amikor odasúgtam Dávidnak: „Biztos nem pljeskavica lesz vacsorára”.

Az étterem 50 asztala közül bármelyiket választhattuk, továbbra is az egyetlen vendégek voltunk. Odajött a pincér és megkérdezte: „Pljeskavica jó lesz vacsorára?” Dávid nevetésben tört ki, hiszen én teljes bizonyossággal állítottam, hogy pljeskavica nem lehet a vacsora…

Szóval pljeskavicát kaptunk sült krumplival és kenyérrel, savanyúsággal. Illetve hoztak még valamilyen baklavaszerű édességet is.

Az este hátralévő részében a szobában illetve az erkélyen söröztünk – miközben hallhattuk a vízerőmű áramtermelésének duruzsolását.