Ismerkedés a szerb légi közlekedéssel: 2014. január 27-28. (hétfő-kedd)

Ma még dolgoztam, s bár este indultunk Belgrádba, még a vonatjegyünk sem volt meg. Ezért a szokásosnál korábban ellógtam, s hazafelé beugrottam a Keleti pályaudvarra, hogy megvegyem a jegyeket az esti vonatra. A jegyvásárlás gyorsan ment, majd a pályaudvarról kifelé rápillantottam a vizuális kijelzőre, és azonnal megrökönyödtem, hiszen a 13 órás Avala IC Belgrádba még nem indult el, s 120 perces késés volt kiírva. Hmmm, ez a vonat Prágából érkezik és Budapesten át megy Belgrádba – biztos a cseh és szlovák területek hóhelyzete miatt szedett össze két órányi késést. Ám reméltem, hogy a mi, éjszakai Beograd expresszünk pontosan indul majd és pontosan is fog érkezni az ébredő Belgrádba.

Aztán hazamentem és összepakoltam az akkor még 5-6 naposnak tervezett útra. Este háromnegyed 10-re beszéltük meg a találkozót Dáviddal, aki ezúttal késett; a vonat indulása előtt 10 perccel estek be Renivel. Kicsit aggódtam, hogy lekésik a vonatot, de a barátnője által főzött mézes-diós csirkevacsora enyhített a szorongásaimon.

Aztán elfoglaltuk a 9-es kabint és 22:20-kor pontosan kigördültünk a Keletiből. Megkezdődött a II. Nagy Téli Balkán-túra!

Ismét kellemesen csalódtam a szerb vasutakban, hiszen a megszabott időben döcögtünk be Belgrád főpályaudvarára. Az állomáskörzet pályaállapotai mit sem változtak az elmúlt fél évben, továbbra is 5 km/h-val járható.

Ezúttal nem kellett sietnünk az átszállással, így jutott idő egy török kávé elszürcsölgetésére az állomási restiben; majd kezdődött a reggeli-vadászat. Bár nyár végén vadászat volt (sietni is kellett a niši átszállás miatt és esett is az eső), most kényelmes tempóban elsétáltunk a Trg Slavijára és a non-stop nyitvatartó Šiš čevapozóban folytattuk a reggel(i)t. Dávid egy 250 grammos „gurmanska pljeskavicával” indította a napot, én viszont egy jó húsos burek mellett tettem le a voksomat – ehhez viszont még sétálni kellett 50 métert a pékségig. Ez a pékség Belgrád egyik favoritja lehet, mindig sor áll a pult előtt és alig van hely arra, hogy helyben elfogyasszuk a bureket, joghurttal. Azért sikerült és még egy „Beogradski medalionra” is lecsaptunk, amely egy tükörtojással leütött túrós péksütemény.

Még mielőtt kiminibuszoztunk a repülőtérre, megnéztük a St. Sava templomot és kerestünk (volna) némi szíverősítőt is a hideg ellen, de sehol nem találtunk. Így nem maradt más hátra, mint az, hogy elinduljunk a reptérre, hiszen 9 órától van nyitva a Jugoszláv Repülőmúzeum.

A mi várbuszunkhoz hasonló busszal a Trg Slavijáról fél óra alatt és 300 dínárért lehet kimenni a repülőtérre. A reggeli dugó miatt kicsit hosszabb volt az út, de az is szerepet játszhatott, hogy a sofőr vezetés helyett állandóan keksszel kínálta a vezetőülés mögött elhelyezkedő hölgyet, így az út helyett a lányt nézte. Ez pedig kissé hátráltatta az egyenletes haladást. Na, mindegy, ütközés és borulás nélkül kiértünk a Nikola Tesla repülőtérre.

Azonnal a múzeum felé vettük az irányt és némi ismerkedés után megkezdtük a múzeum anyagának megtekintését. A múzeum a jugoszláv légierő gépparkját mutatja be, de helyett kapott a JAT légitársaság története is. Nekünk ezt kellett részletesebben megnézni, mert Dávid a szakdogáját a balkáni polgári légiközlekedésből írja. A kiállítótér közepén kapott helyet a helyi gyártmányú Orao harcibombázó prototípusa, amely típussal már működés közben is megismerkedhettünk, 2012 nyarán, a batajnicai légiparádén.

A múzeum ajándékboltjának könyvkínálata gyengébb volt, mint gondoltuk, de azért sikerült venni egy kiadványt, angol nyelven, amelyet talán tud majd Dávid hasznosítani.

Lassan dél felé járt az idő, így átsétáltunk a repülőtérre. Hiszen csak most kezdődött a nap fő attrakciója! Ezúttal nem vonattal vagy busszal, hanem repülővel folytattuk utunkat dél felé. Méghozzá a JAT utódvállalatával, Air Serbia-val utaztunk Tivatba.

Volt még időnk, a gép 14:10-kor indult Tivatba, így gyorsan leszorítottam 2 sört, hogy csökkenjen a repülést megelőző szorongásom. Közben Dávid feladandó poggyászába átpakoltam minden tiltott dolgot, mint bicska vagy tusfürdő – így nyugodtan várhattam az átvilágításokat és biztonsági ellenőrzéseket. Szerencsére nem volt belőlük sok.

A vámmentes boltban is körülnéztünk, vettünk is egy 5 X 1 deciliteres szerb pálinkacsomagot. Ezután még megettem egy szendvicset majd megnéztük az induló gépeket. Volt még közöttük JAT festésű – kivonás előtt álló – Boeing és szép számmal jelen volt már a jövő is, az Air Serbia festésű új Airbus-ok. Nekünk viszont nem e géptípusok egyike indult, mi egy turbólégcsavaros (ahogy Dávid mondja: „habverős”) ATR-72-es gépre voltunk beosztva. És még régi, JAT fényezésű volt! Busszal vittek ki a géphez, majd a hátsó bejáraton szállhattunk be. Így a szerencsés, féltem, hogy a habverő bedarál, de Dávid felvilágosított, hogy csak a beszállás után kezdik beindítani a motorokat. A 3. sorban foglalhattunk helyet; majd a gyors biztonsági oktatás közben fel is pörögtek a habverők, és néhány perc múlva már a levegőben is voltunk. Az egy órás út nagyon gyorsan eltelt; közben felszolgáltak egy kávét, üdítőt és egy szendvicset. Sajnos a tájat nem láthattuk, alattunk minden felhőbe takarózott, így a tengert is csak az utolsó pillanatban, a landolás perceiben pillanthattuk meg.

Már leszálláskor lehetett látni, hogy Tivatban esős az idő, de ez sem zavart, hiszen a repülőtérről kisétálva pálmafák és tengeri levegő fogadott.

Kiemelném a kisétálni szót, hiszen nem kellett buszra várni vagy taxit fogni, egyszerűen kisétáltunk a városba, kb. 15 perc alatt. Gond nélkül megtaláltuk a buszállomást is, majd egy negyed óra múlva fel is szálltunk egy Kotorba menő járatra. Szerencsére nem a hegyek alatt, az alagútban, hanem a félsziget megkerülésével értük el első napi szállásunkat, így a buszból még – sötétedés előtt – láthattuk a Kotori-öböl halászfalvait.

Kotorban már ismertük a járást, hiszen tavaly tavasszal már jártunk itt. Az óvárosban megkerestük a lefoglalt szállást és számos szoba közül válogathattunk, hiszen vendég ebben az évszakban erre nem jár. Így fejenként 15 €-ért kitűnő szállást kaptunk az óváros szívében.

Szállásadónk másnap a koszovói Prizrenbe tartott, hívott is minket, hogy tartsunk vele; ám ezt elvetettük – annak ellenére, hogy nagyon csábító volt az ajánlat. Ám ha ezt elfogadjuk, akkor merőben új irányt vett volna utazásunk.

Sajnos 5 óra felé besötétedett, így már sötétben csatangoltunk a városban. Betértünk a májusban felfedezett henteshez is, ahol frissen készített „gurmanska pljeskavicát” süttettünk magunknak, majd ezt a parton fogyasztottuk el. Közben az eső nem állt el, így beültünk egy sörre egy igazi helyi kocsmába. Hamarosan betért egy részeg pali is (levágott ujjakkal), így a szórakoztatás is biztosított volt. Sört hozott magával, a kocsmában csak egy kávét ivott.

Megnéztük még a strandot és az omladozó Jugopetrol szállót is, majd Dávid még vett magának negyed kiló friss olajbogyót is – esti csemegének.