Hazaúton - 2013. május 8-9. (szerda-csütörtök)

Pihentető éjszaka az Albturistnál – akár egy szocialista reklám szlogenje is lehetne! (Pihentető is volt, leszámítva a késő esti és hajnal 3 órás müezzinre való felébredést.) 7 óra körül az ablakon kitekintve már a reggeli dugókat és az ezzel járó tülköléseket hallhattuk és láthattuk. Meg a sok bicajost! Shkodrában meglepően népszerű a bicikli.

Reggeli után távoztunk és Dávid javaslatára elkezdtük megkeresni a 9 órás buszt Ulcinj felé. Nem találtuk meg! Én picit feszült voltam, míg járkáltunk a körforgalomban, mert zavart, hogy szólítgatnak a taxishiénák.

Végül beültünk egy nyugtató hatású söröcskére. Megvártuk, míg kinyit a turistairoda; megtudtuk, hogy honnan indult volna a busz (a színház elől).

Más megoldás nem lévén, fogtunk egy taxit. Alkudni ezúttal nem kellett, csak 25 €-t kért az ulcinji fuvarért.

A shkodrai vasútállomás mellett kocsit cseréltünk (a Mercit valószínűleg nem engedték volna át a határon) majd megkezdődött a száguldozás Ulcinj felé. A sofőr mindenáron tovább akart minket vinni Montenegró belsejébe, de Dávidnak olaszul sikerült erről lebeszélnie. Szerencsére tanult olaszul.

A határon a montenegrói vámos akadékoskodott valamit, de aztán elengedett. A Crna Gora-i útviszonyok pocsékok, épp aszfaltoznának, így a kövezett, félig földúton lehet csak haladni. Emberünk is őrjöngött, még az egyirányú részen is megunta a várakozást, veszekedett egy sort a forgalomirányítóval, majd továbbhajtott. Hiába, az albán vér…

Ulcinjba érve már-már egy védőitalra lett volna szükségünk, de szinte azonnal indult egy busz Sutomoréba.

Így a nagyon várt védőital csak Sutomore üdülőtelepén, a közért előtt került a kezünkbe, egy Nikšičko formájában. Ezután a meghatározó irány a tengerpart volt. Némi kőgyűjtés, lábáztatás után, továbbálltunk pljeskázni. Utána felmásztunk a sziklás hegyoldalba, ahol januárban is voltunk.

Sajnos, 15 óra körül búcsút intettünk a tengernek. Úgy határoztunk, hogy a Bijelo Poljé-ba tartó személyvonattal elmegyünk, ezáltal nappal is látjuk e vasútvonal leglátványosabb részeit. Bijelo Poljé-ban akartunk felszállni a Szabadkára tartó éjszakai gyorsvonatra.

Nem tudom, hogy ez jó döntés volt-e. Ugyan láttuk a gyönyörű hegyi szakaszt még világosban, de valamiféle rosszban sántikáló emberekkel utaztunk egy fülkében. Csomag nélkül voltak, és a határon való átjutásról beszéltek. Emellett különböző fényképes igazolványokat böngésztek és cserélgettek. Amikor a rendőrök benéztek, minket is igazoltattak.

Bijelo Poljé-ban pénzt kellett kivennem, ATM persze csak a belvárosban volt, legalább fél-háromnegyed óra gyaloglásra az állomástól. Amint ez sikerült, elkezdtünk kajáldát keresni. Közben a városban Dávidot többször megszólították, kezet fogtak vele és kérdezősködtek. Hiába, itt aztán különleges a külföldi… hát még, ha szőke….

Az állomás közelében található nagyáruházban bevásároltunk, majd csevapoztunk egyet a szomszédos kisvendéglőben. Megvettük a jegyeket Szabadkáig majd beültünk a restibe még eltölteni a maradék órákat.

22 óra után bejött a vonat, fekvőhelyet ugyan nem, de egy ideig üres fülkét még kaptunk. A lassú zakatolás gyorsan álomba ringatott, egyszer-egyszer néztem csak fel: Užice… Valjevo… majd Belgrád.

Belgrád előttre a 6 személyes kabin telítettsége 5 főre duzzadt. Ennek ellenére jót aludtam, csak Topčidernél keltem fel. Bedöcögtünk a szokásos 5 km/h sebességgel Belgrád főpályaudvarára, majd mozdonycsere és a közvetlen kocsik lekapcsolása után indultunk tovább Szabadka felé. Újabb közel 5 órás döcögés, ami alatt elfogyott a maradék Nikšičko, illetve megettünk montenegrói fekete-erdei sonkát és lepényeket is. Sokat és szívesen… Dávid pedig: nagyon sokat és nagyon szívesen!

Szabadkán először megvettük a szokásos sljivovicát (ajándéknak) majd bevásárlás után a Leskovacki roštilj felé vettük az irányt. Kolbász és sopszka saláta volt a menüm.

Az utolsó külföldi ebéd végeztével kisétáltunk az állomásra, hogy elcsípjük a 14:35-ös pusztametrót, ami nem a metró gyorsaságával, hanem a csiga lassúságával átcsoszogott Szegedre. A teli gyomornak hála, a döcögős szakaszt átaludtam. Ezúttal a határon sem időztünk túl hosszasan, így elértük a 16:45-ös budapesti gyorsvonatot.