Halálfélelem a buszon, azaz utazás Kotorba - 2013. május 5. (vasárnap)
Ismét korai kelés következett, ezúttal a 7 órakor Dubrovnikba induló busz miatt. Fél 7 körül elhagytuk az olcsó és jó mosztári szállást és kisétáltunk a buszállomásra. Megvettük a jegyet, a pénztárosnő pedig feketén beváltotta a maradék KM-ünket. Nem hiszem, hogy nagyon átvert volna… A busz persze negyed 8 felé sem jött még be, de mint kiderült, azért mert Zenicából jött – és késett. Fel s alá sétafikáltam, tanulmányoztam a buszmenetrendet, majd a türelem rózsát termett, azaz inkább egy késve érkező buszt…
Végre elindultunk Dubrovnik felé! A busz elhaladt Počitelj mellett is, végre rápillanthattam erre a kisvárosra, amelyről már oly’ sokat olvastam. Ide is el kellene jönni valamikor… Čapljina után jött a határ, majd egy ideig Horvátországban haladt a busz. Neum előtt jött újra a bosnyák határ. Neumban megálltunk egy kb. fél órára, itt töltötte le nekem Dávid a kedvenc muzsikámat. Az utasok vettek pár sört és pár karton cigit (konvertibilis márkáért, hiszen ez Bosznia-Hercegovina) majd indultunk tovább. Némi késéssel, 10 óra után érkeztünk meg Dubrovnikba.
Dubrovnik… Gyönyörű város, de tele van emberekkel. És ez nagyon sokat elvesz a varázsából. Hömpölyögnek a turisták az óváros utcáin és a sikátorokban. És ezt ki is használják a horvátok: azért, hogy a városfalon végigmenjünk 90 kunát kellett volna fizetni. Ez pedig már egy szállás ára! Végül nem is mentünk körbe. De elbarangoltunk az óvárosban 2-3 órát és a tengerparton megittunk egy sört.
A „halál-utazás” Dubrovnik után kezdődött: 15 órakor indult a busz Kotor felé. Még a tengerparton megdumáltuk, hogy Kotorban alszunk. Így ezzel a busszal kellett elutaznunk Horvátországból. A busz duplaüveg-ablakai közül egy mindenhol hiányzott, de a sofőr volt haláli.
Már jegykezeléskor éreztem, hogy van benne némi szesz! Ezután elindultunk. A tengerparti szerpentineken 40 helyett 80 km/h sebességgel száguldottunk, a kanyarokban (záróvonalon át) előztünk, a vezető pedig alkalmanként a kormányt sem fogta (egyik kezében fogott egy palack vizet, a másikkal gyújtotta a cigit). A 3 órás út alatt kb. egy dobozzal szívott el. Dávid mögöttem ült, Ő csak nevetett az egészen; én azért be voltam szarva, élve odaérünk-e. Ám odaértünk Kotorba! Az ijedségre bevettünk egy védőitalt a kikötőben.
Itt, a kikötőben pillanthattam meg életem első koszovói rendszámát, „RKS” felirattal…
Beléptünk az óváros kapuján. A város építészete, szerkezete Dubrovnikhoz hasonlít, de tömeg nélkül. (Bár ennek bizonyára a tavaszi időpont az oka.)
Az útikönyv alapján kinézett szállást nehezen, de megleltük, itt a recepciós elhajtott, hogy minden szoba foglalt… A turistairodánál ajánlottak viszont egy hostelt. Ezt is gyorsan megleltük, és még volt egy 4 ágyas szoba, amely így kettőnkre drága volt ugyan, de minden várakozást felülmúlt.
Egy hagyományos óvárosi sikátor XIII. századi lakóháza volt felújítva. Nagyon szuper volt. A szállás elfoglalása után elindultunk kajáldát keresni. Az óváros méregdrága éttermei helyett – némi keresgélés után – találtunk egy kisvendéglő-szerű dögevőt. Bevallom, kicsit féltem betérni, elég lepukkant helynek tűnt. Bizonytalan voltam, hogy mit kívánok enni. Úgyhogy itt hangzott el az azóta is emlegetett mondatom: szükségem volt egy sörre, hogy a bizonytalanságom megszűnjön és gondolkodni tudjak. Végül sikerült is döntenünk: hústálat rendeltünk, nagyon finom házi ajvárral.
Estére még vettünk egy prepečenicát és egy 2 literes Nikšičkót, de ezek már nagyrészt csak reggel fogytak el.
