Blagaj kolostora - 2013. május 4. (szombat)
Hát, ezen a napon nagyon korán kellett kelni, mert Mosztár felé is csak egy vonat van naponta, még hozzá 6:51-es indulással. Villamossal kiértünk az állomásra már negyed 7 körül és jó balkáni szokás szerint a szerelvényt még nem húzták be vagy háromnegyed 7-ig. A négy vagonos vonat, a háború után kapott, leselejtezett svéd kocsikból állt. Sajnos lehúzhatatlan ablakokkal, így a fotózás a Konjic előtti szerpentinen elmaradt. Gyorsan megtelt a szerelvény, a mi fülkénkbe is beszállt egy három főből álló muzulmán család. A velük utazó kisgyerek marhára idegesített: ahányszor felszívta az agyáig a turhát, annyiszor okádtam el magam – majdnem. De Konjic után szerencsére leszálltak.
„Grad” megállóhely a vonalon nagyon klassz, ide vissza kellene menni. Innen belátható a Konjic előtti szerpentin három szakasza, vonatfotózásra kiváló helyszín lehetne. Ha lenne vonat…
Az út második felében Dávid rendelt a büféstől egy gőzölgő török kávét, amelynek illata belengte az egész fülkét. Közben pedig néztük a dél felé egyre inkább mediterránba váltó tájat. Nagyon hangulatos vonatút volt.
Mosztárba 10 óra körül érkeztünk, a szokásos késést összeszedve. Innen helyi busszal Blagajba kívántunk utazni, ám a buszra még legalább fél órát kellett várni a tűző napsütésben, így egy söröző felé vettük az irányt. Pár taxis hiéna elsomfordált a közelünkben – de nem kértünk a szolgáltatásaikból, megvártuk a buszt. Majd a 10-es busszal 11-re Blagajba is értünk.
A Buna partján fekvő Blagaj elsősorban a derviskolostorról nevezetes, amelyet „Tekija-nak” hívnak. A Buna forrása mellett egy összeszűkülő völgyben fekszik. A Buna pedig Európa egyik legbővízűbb forrása, egy hatalmas barlangból tör elő. A partján kávézók és vendéglők sora található, ahol ettünk is egy jó, kétszemélyes hústálat. Előbb azonban megnéztem a kolostort. Dávid nem jött be, Ő addig felfedezte azt a kis fém merítőkanalat, amely segítségével meg lehet ízlelni a Buna forrásvizét. Hideg és finom volt.
A kolostorban szőnyegeken, mezítláb lehetett felfedezni a Tekija helyiségeit, ahol több Korán várta a hívő muzulmánokat. Sokan is voltak, utóbb derült ki, hogy valamilyen vallási rendezvény van a hétvégén.
Ebéd után megpróbáltunk felmenni a fellegvárba. Ugyan volt vagy 30-32 fok és tűző napsütés, elindultunk. Sikerrel nem jártunk, a kövezett út iránya szerintem nem a Vár felé vitt, ezért azt javasoltam forduljunk vissza, mielőtt napszúrást kapunk.
Ezután kezdődött a várakozás a helyi buszra, amely – mint megtudtuk – 16 óra körül (!) jön majd és a település közepén fog megállni. A várakozás órái alatt eldöntöttük, hogy nem megyünk Mosztárból Trebinje felé, hanem eltöltünk egy éjszakát Mosztárban.
Kicsit lassan teltek a várakozás percei, de hamarosan leinthettük a buszt.
Mosztárban – némi tétovázás után – szuper szállást találtunk, ismét 10€/fő áron. Az óváros szélén egy külön szobát, fürdőszobával kaptunk ennyiért. Utána – immáron lemálházva – indultunk a város felfedezésére, kajálásra és sörözésre. Mosztárban már kétszer voltam korábban, így ismerem a város látnivalóit és a belváros utcáit. Sajnos, a május eleji időpont ellenére tömött volt a központ turistákkal, az Öreg-hídon például csak lépésben lehetett áthaladni, úgy, hogy semmit nem lehetett látni a Neretvából – az emberáradat miatt.
Egy elég elitnek tűnő csevaposba ültünk be (de azért olcsó volt), ahol Dávid intézte a fizetést – ez csak azért érdekes, mert különlegesen adott borravalót: a pincérnő tenyerébe csapott egy aprópénzt.
Megnéztük a hídugrót, majd beültünk a város szélén egy kocsmába (ahol üvöltött a balkáni turbo-folk) és rögtön megkérdezték, honnan vagyunk. Itt megint hallottam újdonsült kedvencem: „In vivo moj leto”.
Két korsó Sarajevsko és sok érdeklődő szempár után még megnéztük a kivilágított Öreg-hidat – végre nem tömegben csak lézengő emberek között; végül nyugovóra tértünk.
