Úton Bosznia felé - 2013. május 2. (csütörtök)
Egy könnyed reggeli után elhagytuk a motelt. A Balkán első fílingje itt csapott meg: átvágva a szockó hotel és a legújabb építésű, csili-vili lakópark épületei között, megmaradt egy-két parcella kiskert, ahol ezen a reggelen is öreg nénik locsolták az éppen elültetett palántáikat. Ez a kontraszt már igazi Balkán, pedig hol van még a földrajzi Balkán?
Újra a 6-os villamoson ültünk és robogtunk a Glavni Kolodvor felé. Rendkívül fülledt volt a reggel. Mivel a menetjegyet Banja Luka-ba még az előző este megvettük, csak inni- és ennivaló kellett az útra. Én csak 1 liter Ožujskót vettem (Dávid 2 litert) és ez szokás szerint gyorsan elfogyott.
9:09-kor indult a napi egy pár Zágráb – Szarajevó vonat, amellyel Banja Luka-ig szándékoztunk eldöcögni.
Mázlim volt: úgy tudtam, hogy ezt a vonatot december óta a ŽFBH új Talgo vonataival adják ki. De hál’ Istennek nem így volt; továbbra is a ŽRS és ŽFBH hagyományos fülkés kocsijaiból volt kiállítva a három vagonos szerelvény. Hamarosan útitársunk is akadt a horvát határig. Beült egy fickó a kabinba, aki már reggel 9-kor be volt kapva. A poggyásza is csak két sörből és egy doboz cigarettából állt. Indulástól Hrvatska Kostajnica-ig végig beszélt velem, szerb-horvátul, többnyire értettem is miről, alkalmanként válaszoltam is. Jó, hogy tanulok szerbül! Bár, ha tudta volna, hogy szerbül tanulok és nem horvátul, lehet, hogy beszélgetés helyett kést kaptam volna a hátamba… Hogy jobban menjen a nyelvtudás, gyorsan bevettem az egy liter Ožujskót. A beszélgetés témája pedig nagyrészt az ex-jugó sörmárkák voltak. Útitársunk igencsak sörszakértő volt. Megkínáltuk sljivovicával is – s bár ez szerb volt, a konfliktusok elkerülése végett, mi magyarnak állítottuk be. Ízlett is neki!
A határ előtt leszállt, mi viszont még maradtunk Banja Luka-ig. Leszállás után átsétáltunk a buszállomásra (amely közvetlenül a vasút mellett található), s megkérdeztem, hogy mikor indul busz Jajcéba. 16 órakor indult egy járat, így a hátralévő 2 és fél órát pénzváltó-kereséssel és csevapozással szándékoztuk eltölteni.
Helyi busszal bementünk a „centar-ba”, de minden pénzváltó zárva volt: a szerb entitásban nemcsak május 1-je, hanem 2-a is munkaszüneti nap volt. Maradt az ATM…
Megkerestük és meg is találtuk az útikönyv által is ajánlott csevapost, ahol ettünk egy jó „banjalučki čevapot”. Nektar sörrel leöblítve (ez a helyi sörmárka). A „banjalučki čevap” abban különbözik az általam eddig kóstolt csevapoktól, hogy az 5 darab kis húshurkát egyben sütik meg, csak egy kisebb bemetszés választja el az egyes darabokat egymástól.
Sok csevapféle létezik Ex-Jugoszláviában. Talán a legkülönlegesebb amit ezidáig ettem az „apatinski čevap” volt, amely baconba tekert csevaphurkákat takar, amelyet a saját – sütés közben kicsurgó – szaftjával tálalnak.
Ebéd után egy helyi járattal visszamentünk a pályaudvarra és megvettük a jegyet az utolsó, 4 órás járatra, Jajce felé.
A buszút gyönyörű volt, a Vrbas folyó szűk völgyében kanyargott az út. Helyenként rá lehetett látni a Vrbas folyó hatalmas és szűk meanderére is. Több helyütt kiépített rafting pályát is láthattunk. Az út hossza kb. másfél óra volt.
Jajcéban a vízesés közelében van a buszpályaudvar, így érkezés után végre megpillanthattam a Csontváry által is megfestett vízesést. Több éve vágyódtam ide, így nagy öröm volt megérkezni. Gyorsan meg is ittunk egy sört… Persze a vízesés már nem úgy néz ki mint a festmény készítésekor, sőt az elmúlt években egy eléggé tájidegen színpadot is kialakítottak a vízesés tövében. Bár nem tudom minek, ronda és haszontalan. A vízpermet ugyanis azonnal beterít, ha közelebb mész, így előadások tartására is alkalmatlan a helyszín.
Aztán átkeltünk a Pliva hídján és kivettünk egy szobát a Hotel Turist 98-ban. Tágas szoba és TV fogadott, ahol este üvöltethettem a balkáni zenecsatornát. Itt kaptam el először az új kedvenc slágeremet: In vivo moj leto. Dávidnak nem jött be a zene, de azért letöltötte nekem a mobiljára!
Kora este még bebarangoltuk a városfallal körülvett várost, több helyről fotóztuk a vízesést – ahol azért kaptam vízpermetet; nem csak a vízesés közelsége hanem Dávid keze segítségével is. A citadellában is voltunk, ahol a pénztáros segítői (két 10 év körüli gyerek) megbámulták Dávidot és „fehér fiúnak” nevezték. A katakomba sajnos zárva volt este, így azt nem tudtuk megtekinteni. De a kisváros muzulmán hangulata, a mecsetek és ódon házak, a dombra épült vár és a vízesés állandó és mindenhonnan hallható morajlása is bőven elegendő, hogy magamba szívjam Bosznia-Hercegovina egyedülálló légkörét.
Na, ez után még jött egy jó csevap vacsorára, majd esti vízesés-fotózás is; és a szálláson balkáni turbo-folk ringatott álomba.
